Szinopszis

A fotográfia sokszor személyes ügy, benne van a fotós élete, története, emellett a
képkészítés vissza is hat az életre, befolyásolja azt. Érzékeny terület.

Eddigi projektjeim, mégha éppen gyerekeket fotóztam is, elkerülhetetlenül min-
dig rólam szóltak, önmagam vizsgálatáról. Más-más módon, más-más perspek-
tívából, de ugyanazt próbálom megközelíteni, feldolgozni, megérteni: ki is vagyok
én igazából, hogyan lettem azzá, aki, és miért. Nem elégszem meg a rám osztott
társadalmi szerepekkel, mindegyiknél, mindegyik arcnál azt érzem, nem töltöm ki
teljes egészében, én valahol máshol vagyok.
A mostani projektemben a látásomat vizsgálom. Életem legfontosabb,
meghatározó ténye, törése, hogy kamaszkoromban daganatot távolítottak el az
agyamból, és ennek következtében újra kellett építenem, tanulnom magamat.
Két embert kell összeegyeztetnem, megértenem: aki azelőtt volt, és aki azután
lett. Ez a kettősség, mintha a látásomban is kifejeződne.

A műtétek következményeképp ugyanis nem tudom megfelelően mozgat-
ni a jobb kezemet, lábamat, nem tudom megfelelő szavakkal kifejezni azt, amit
gondolok. A látásom aszimmetrikus, féloldalas, a látótérnek csak a bal oldalát
érzékelem, a jobb oldalon nem látok semmit.
Double Bind
Kettős kötés
Munkaterv

A világnak ezt a furcsa látványát próbálom a tükörreflexes fényképezőgép
technikai hibáira építkezve érzékelhetővé tenni. Meg szeretném mutatni, ho-
gyan látok valójában. Hogyan próbálja az agyam, az emlékezetem kiküszöbölni
a féloldalasságot, és rekonstruálni azt, amit valójában nem érzékelek, a világ
másik oldalát. Olyan a nézésem, a látásom, mintha szkennelnék. Egyszerre
csak egy kis szeletét tudom élőben befogadni a valóságnak. Csak az éppen
aktuális tér, pontosabban annak a fele létezik, amit látok. De az egész teret
fel kell térképeznem, ahol éppen vagyok. Próbálom memorizálni és anélkül is
érzékelni, hogy nem nézek oda. Részletekből emlékezem. Mozaikokból rakom
össze azt, amit mindenki más egyetlen képben lát. Ha a tér vagy a térben lévő
dolgok változnak, az csak akkor fog feltűnni, mikor oda nézek. Ez a világ mintha
csupa váratlan találkozásból, tárgyból és személyből rakódna össze. Mintha egy
állandó montázs lenne, egy világban, egy látótérben több világ és több látvány,
és nekem kell választanom, melyik az igazi. De nem tudok. A projektem alap-
ja egy technikai kutatómunka is, mert bár azt gondolnánk, a fényképezőgép
egyszerű szerkezet, és a redőnyzár ugyanúgy működik, fut le mindegyik gép-
ben, ez nem egészen így van, legalábbis az én speciális céljaim szempontjából
nincs így. Megpróbálom kikísérletezni, megvizsgálni, melyik az a gép és zár,
amellyel az elkészített kép megközelíti azt, ahogyan látok. Egy „normál” kép es-
etében természetesen majdnem indifferens a zárak különbözősége, egyszerűen
nem látszik a különbség. Abban viszont, amit én meg akarok mutatni, igen
jelentősen. Így projektem esetében a fotótechnikának is lesz egyfajta személyes
vetülete, mert azt fogja megmutatni, ami én vagyok, a látásomon keresztül.
Emellett orvosi kutatásokat is szeretnék bevonni, hogyan változtatják meg a
látást, érzékelést bizonyos típusú agyi problémák, és ez hogyan hat vissza az
ember életére, énfelfogására. Ez utóbbiban biztosan sokat fog segíteni az agy-
daganatosokkal foglalkozó pszichológusok felkeresése, tapasztalataik meghall-
gatása.
A projekt installálását feltétlenül interakcióba szeretném hozni a nézőkkel.